A párom, Szabi és én több mint 10 éve ismerjük egymást még a középiskolás éveinkből, és lassan 9 éve alkotunk egy párt. Azóta sokminden történt, egyetemi éveinket különböző városokban töltöttük nem kis távolságra egymástól, kapcsolatunk mégis működött és túlélte a távolságot. Hullámvölgyek ide vagy oda, ma már hála Istennek együtt lakunk, élvezzük a hosszú külön töltött évek után megérdemelt közös reggeleket és igyekszünk egymás napjait színesebbé tenni.
Azonban a közeljövőben nagyobb változások előtt állunk. Ez a blog erről fog szólni. Már egy ideje kacérkodunk a gondolattal, hogy szeretnénk valami újat kipróbálni, valami másat, többet látni a világból, hiszen annak ellenére, hogy nincs itt rossz dolgunk, sajnos Romániában a lehetőségek igencsak korlátozottak. A körülmények az idén alakultak úgy, hogy eldöntöttük: elköltözünk külföldre. Úticél: Németország. Azért ez, mert nekem elég sok rokonom él ott, gyakran jártunk már arra (és tetszett), még ezen a kontinensen van és nem mellesleg egy civilizált, tiszta ország. Tudjuk mi, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, ott is keményen dolgozni kell és ráadásul mint külföldi egy hatalmas hátránnyal indulunk, mégis úgy döntöttünk, kipróbáljuk, hogyan boldogulunk idegen földön. Sokan kérdezik, hogy van e már munkánk, legalább egyikőnknek, esetleg lakásunk, és furcsán néznek rám, mikor azt mondom, hogy nem, még egyik sincs. Úgy tűnik kivülállóként, hogy csak megyünk bele a vakvilágba, de annak ellenére, hogy pontosan mi sem tudjuk mi vár ránk, mégis ennek az egész történetnek azért van alapja, régóta tervezgetünk, informálódunk, tanulunk és gyűjtögetünk a nagy útra. Reméljük lesz eredménye.
Annak ellenére, hogy igyekszünk mi erősnek látszani, ez egy nagyon nehéz döntés volt számunkra, hiszen nem könnyű itthon hagyni drága szüleinket, testvéreket, barátokat, és természetesen, így közeledve az indulás dátumához bennünk is vannak és egyre inkább tudatosulnak a kételyeink, de hisszük, hogy van Valaki odafent, aki vigyáz majd az utunkra és tudjuk, ha most nem próbáljuk meg, mindig bánni fogjuk. Csak reménykedem benne, hogy szeretteink ezt megértik, hiszen talán valamikor az ö fejükben is megforult ez a lepes....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése